2017. november 26., vasárnap

A(z) pokol és névváltoztatás

Én is azok közé tartozom, akik visszavonhatatlanul belezuhantak a hatalmas népszerűségnek örvendő Az remake imádatába. Jelenleg az életem döntő részét Az (haha) és a Stranger Things köti le, és mint igazi  írópalánta, el is kezdtem róla derékból két történetet. Csekkoljátok, ha gondoljátok!

It

2017. augusztus 20., vasárnap

04. Bűntársak

A mesélő: Robin


A kezdeti sokk kiheverése után úgy döntöttem, hagyom a dolgot, mert bármennyire erőltettem a teljes döbbenetig az egészet, semmit nem tudtam kihúzni a fiúkból. Nem tudom, át akartak-e verni, de ha igen, akkor elég jól csinálták, mert a tanácstalanság akkor rohamozott meg, miután letisztáztam magamban: tényleg fogalmuk sincs, miről beszélek. Álmodtam volna? Mert az teljességgel lehetetlen. Már csak azért is, mert minden olyan valósnak tűnt - a vér fémes, gyomorforgató szagától kezdve, a cuppogó, fröcsögő hangokon keresztül a látványig.
A végén el kellett döntenem, hogy nem fogok ezzel foglalkozni. Már csak azért sem, mert kezdtem észrevenni magamon az őrület apró jeleit. A számat cafatosra harapdáltam, Ercole szólt rám, amikor már majdnem megszabadítottam magam az alsóajkamtól. Az egyik nővér megszánt egy kenőccsel is, mondván, jobb lesz tőle.
Hát nem lett. Az égető csípésen kívül csak arra volt jó az a vacak, hogy a bőr immár nem cseresznye pirosan, hanem sötétlilán mutogatta magát. Rosszul voltam, ahányszor bele kellett néznem a tükörbe, szóval onnantól nem használtam. Három napra rá meggyógyult. Valami nagyon nem tetszett nekem, és ez a nyugtalanító érzés lassan aludni se hagyott.
Shawn viselkedése csak hab volt a tortán. Mintha a srác napról-napra kicserélné az emlékeit, de végül az olasz szánt meg némi magyarázattal: hogy disszociatív személyiségzavarban szenved. Így meg kellett tanulnom élni a napi változásokkal, és nem volt egyszerű. Rex például egy világi seggfejnek bizonyult, a bunkóság mintapéldányának, aki akkor is beszólt valamit, mikor viszonylag normálisan néztem ki, de hála a jó égnek, nem csak nekem. De Virgil ennek teljes ellentéte, egy igazi cukorborsó, és minden percet imádtam, amikor "a felszínen volt".
Shawn-al, mármint az igazi Shawn-al még sosem volt szerencsém beszélgetni. Ercole azt mondta, nagyon ritkán bújik elő, és akkor is általában ha teljesen egyedül van. De az én oldalam már fúrta a kíváncsiság. 


A Poveglia nagyon sok különböző érzést ébreszt az emberben. Lehet utálni, és imádni, de nem hagy hidegen senkit. Ahogy engem sem, én pedig kimondhatatlanul gyűlölöm ezt a kócerájt. Valami olyasmiben bíztam, hogy itt meggyógyítanak, de eszükben sincs. Szigorú szabályokhoz igazítjuk a napjainkat, tesszük, amit a doktorok mondanak, és úgy teszünk, mintha ez élet lenne.
Haza akarok menni.
Még nem mondtam senkinek, hogy milyen terveim vannak, megleszek én a szívbetegségemmel, a borzalmas családommal, csak ne itt. A hideg is kiráz ettől az egésztől. Szóval megszokásommá vált ellógni a foglalkozásokat, és szerintem az ápolómnak, a harminckét éves Luceron-nak a töke is kivan velem. Mivel férfi, de ez nem akadályozza meg, hogy végig ott legyen velem, amikor meztelenül fürdök a közös tusolóban. Ami nem igazán zavar, tekintve, hogy akkor mindenki meztelen. Szóval volt már szerencsém a barátaimat is Ádámkosztümben megcsodálni. Luceron viszont egy rémálom - gúnyos, durva, egy igazi szemétláda az egész ember, ahogy van. Ki nem állhatom, minden alkalmat megragad, hogy kitoljon velem.
Mezitláb járom jelenleg Poveglia kertjét, és úgy teszek, mintha nagyon érdekelne az egész. Az őrző-védőmet elhagytam valamelyik folyosón, nem tudott elég gyorsan utánam futni, mert elsodorta az embertömeg.
Meglátom Shawn (testét), és feltűnik valami. Hogy olyan hely felé megy, ahova nekünk nincs bejárásunk.
Kapkodni kezdem a csülkeim, és megérintem a vállát.
Kíváncsian fordul hátra, és finoman elmosolyodik. Aha, szóval akkor Cole-t fogtam ki. Szerencse - talán a legrendesebb, legegyenesebb személyiség.
- Robin, szia - suttogja, és arcon puszil. Rámosolygok. - Ne értsd félre, én csak... Kirúgtam a labdát....
Azt mondtam, egyenes, mi?
- Nekem ne hazudj. Menjünk, veled tartok.
Elvigyorodik, és  megfogja a kezem, hogy együtt kiszökjünk egy olyan területre, ami tiltott. 

2017. április 21., péntek

03. A végtelen tengerben is úszhat árnyék



A mesélő: Robin

Egy ideig még minden mást kizárva hánytam tele az Ercole szobájához tartozó toalettet. Máskor biztosan van annyi önfegyelmem, hogy nem teszem, de a jelen eset elég erős kivételt képezett. Sosem láttam még szétloccsant agyat, és ha ennél is messzebb akarok menni, azt is mondhatom, sosem éreztem magamnak annak forró, nyálkás nedvét. Muszáj voltam lezuhanyozni, ezt én magam is pontosan tudtam, és nem sokkal azután, hogy a gyomrom üresen tátongott a testemben, meg is tettem. Még mindig enyhén remegtem, a tükörbe nem is mertem belenézni, elvégre tisztában voltam alap fehérségemmel. Képzelem, hogy festhetek most.
Végül összeszedem magam, és belépek abba a helyiségbe, ahol rajtam kívül még két további ember is tartózkodik, és ezek közül mindketten a hím nemet képviselik. Az idegen már tényleg magasabb teremtés, bár nem tudom megtippelni, mennyivel nőhetett túl. Korban körülbelül ugyanannyit állapítok meg. A haja teljesen biztos, hogy festett, de megesküszöm, hogy még sosem láttam olyan tisztán kék szemeket, mint amiket ő birtokol.
- Robin, ő itt Shawn... - kezdi az olasz srác, de a mellette álló durván félbeszakítja. Más a hangja, mint amikor felborított, és a szemöldökei gúnyosan egymásba futnak. Még soha senki se nézett rám ilyen lekicsinylően, ez pedig eléri, hogy a falak mögé dugott szörnyetegem frusztráltan felmorduljon. Sóhajtok, ennyi nem elég, hogy valaki kihozzon a sodromból.
- Rex vagyok - inti le az állítólagos barátját, és annak arcára pedig rá van írva, hogy valakit hülyének néz, de hogy kit, arról fogalmam sincs. - Amilyen sokat meséltél róla, egészen elérted, hogy kíváncsivá váljak. Most cseppet csalódott vagyok, azt hittem, ez a lány ennél több.
Kikérem magamnak, még meg sem szólaltam.
- Wow - préselem ki magamból a reakciót. - Én is nagyon örvendek a találkozásnak, Rex. Te foglalod el a seggfej címet ezen a helyen?
De akkor még fogalmam sem volt semmiről, például, hogy Rex ki is valójában, még arról sem, hogy a bunkók koronáját egy német leányzó régen magának mondhatta.


Másnap zúgó fejjel kelek a saját ágyamban. Mielőtt látványosan megöltük volna egymást Rex-el, Ercole visszakísért ide. A holttest és a vér akkorra már nem volt sehol. Mintha soha nem is létezett volna.
Kivételesen időben készülöm el és totyogok le az ebédlőbe. Nagyon hiányolom a kávét, nem kaphatunk belőle, mert az orvosok szerint ez is káros hatással van a szervezetünkre. Megkockáztatom, hogy ez a legidegölőbb dolog ezen a helyen.
Már messziről kiszúrom a fekete fejtetőt és a hozzá tartozó fiatalos arcot, és ezzel a lendülettel azt is eldöntöm, hogy nem fogok antiszociálisat játszani. Így a másik kanegyed létezését is figyelmen kívül hagyva foglalom be a mellettük lévő üresen tátongó széket.
- Jó reggel Ercole, Rex. Hogy aludtatok?
Azt várom, hogy a szürke hajú fejen vág egy kanál zabkásával, de nem teszi, hanem vidám csilingeléssel a hangjában lendületesen felnevet. Az egyik szemöldököm a homlokom közepére araszol lassan. Ő csak kitörli a könnyeket a szeméből, és bájosan beletámasztja az állát a tenyerébe.
- Butus, a nevem Virgil.
Kezd elvékonyodni a türelmem cérnája.
- Ne szórakozzatok velem - húzom meg a határt, aminek a mentén nem tűröm, ha bohócot csinálnak belőlem. - Egyszer Shawn, aztán Rex, most meg Virgil? Ha ennyire nem akarod elmondani hogy hívnak, hát ne tedd, de ne hidd hogy...
Belém fojtja a szót azzal, hogy másodpercek alatt sírni kezd. Kikerekedett szemekkel nézem a mutatványt és először azt hiszem, csak szivat, de nem. Mi a fene? Vállon toszom az olaszot, aki nagyon jót nevet a kialakult szituáción, és nyugtatni kezdi barátját. Lehet nem kéne tovább húznom? Megmasszírozom az orrnyergem.
- Oké. Lehet durva voltam, bocsánat. Ti nem álmodtatok rosszat a tegnap után? - tereltem a témát.
- Tegnap?
- Igen, tudod, a nő, aki kibelezte magát - rázódom össze az emlékekre.
- Miről beszélsz? - mosolyog elnézően a fekete. - Szerintem te álmodtál rosszat, nem mi.
Kiejtem a kanalat a kezemből.
Huh?

2017. március 21., kedd

02. Hé, te is meghalni jöttél?

Bővült a szereplők menüpont. 




A mesélő: Robin

A gyógyszer, ami lecsúszik a torkomon, mindig keserű. Igazából lehet nem vízzel kellene szednem, de az édesebb ital csupán az ízét csillapítaná, és az okát nem szüntetné meg. Azóta vagyok beteg, mióta az eszemet tudom. Fiatal voltam, amikor diagnosztizálták nálam a koszorúér-betegséget. Szerencsétlen dolog, tudom, de megtanultam vele együtt élni, talán. A műtétre még mindig hevesen rázom a fejem, az én mellkasom zártan a jó, nem felnyitva.
Felállok és megnézem a szobám ajtajára kiragasztott napirendemet. Már rég az uszodában kéne lennem, de kicsit később keltem, mint nyolc óra. A délelőtti nap sugarai bőven csiklandozták az arcom, mikor kinyitottam a szemeim. Rossz tulajdonságom, hogy úgy alszok, mint akit lelőttek. Kétszer. Agyba. Felőlem atombombát is robbanthatnak mellettem, az se nagyon érdekel. Egyébként továbbra sem vacakoltam a cuccom kipakolásával. Úgyis itt maradok a halálomig, szép lassan kikerül minden a bőröndöm.
Belebújok a mamuszomba -pingvines, marha felnőttes-, és kicsoszogok az ajtómon. Ugyan lubickolni nincs kedvem, de megöl a szoba monoton zártsága. Szeretem a társaságot, de nem sok velem egykorú személyt láttam eddig. Nem panaszkodhatok, bírom az öregek mesélését, és az ő idejüket hallgatni a sajátom nézése helyett. Visszatérve a lényegre, lesétálok az első emeletről - százkettes szoba -, egyenesen a hatalmas aulán át a kertbe. A kezemben a tegnapi napon kölcsönzött könyvet szorongatom. Hihetetlen, hogy ennek a helynek még saját könyvtára is van. Mintha egy komplett városba költöztem volna egy rehabilitációs központ helyett. Tényleg úgy érzem magam, mint egy temetőben. (Furcsa látkép, de gondolj csak jobban bele.)
Süt a nap, páran, akiknek szabad foglalkozásuk van, itt téblecolnak, esetleg valamit játszanak, keresztrejtvényt fejtenek. Lehunyom a szemem, hagyom, hogy a nap megmelengesse az arcom.
- A lány, akinek Shawn nekiment - hallok meg egy határozott férfihangot. Nem tudom beazonosítani, szóval inkább ránézek. Magasabb nálam, de alig, beszédéből jól kivehető az akcentus, ahogy angolul próbálkozik kommunikálni. Fekete hajú, barna szemű, nálam valószínűleg fiatalabb fiú, kedves mosollyal és egy felém nyújtott jobb kézzel. Készségesen  elfogadom, örülök, hogy ő még nem aszódik. - Robin, ugye? Ercole vagyok.
- Örvendek - bólintok neki, és még csak nem is hazudok. Hogy nem találkoztunk még, pedig már két napja itt vagyok. Érted a szarkazmust? Fellobban bennem a kíváncsiság, hogy egy ilyen friss kisugárzással rendelkező hímegyed mit keres itt, de nem kérdezem meg. Pofátlanság lenne. - Shawn? Ő az, aki letarolt a folyosón, mint a bowlingbábút szokás?
Mosolya kiszélesedik és megvillantja a fehér fogsorát.
- Elég ügyetlen kölyök, de nem rossz indulatú. Bizonyos esetekben - teszi még hozzá, amit nem tudok normálisan értelmezni. Láthatja, hogy nem tudom beazonosítani a mondanivalóját. - Neki inkább agyi beütése van, mintsem fizikai. De egy idő után megérted. Nem lövöm le a poént. Szeretem az emberek reakcióját, mikor rájönnek.
- Nagyon kedves...
- Tetszik a hajad színe - vált hirtelen témát. - Festeted?
Megrázom a fejem.
- Rosszabb napokon és télen máshol is ilyen árnyalatban virít. - Szerencsétlen gyerek pár pillanatig szikrát sem kap, aztán elneveti magát. Nem zavarja a sok felénk forduló tekintet, talán a mentalitása miatt.
- Oké. Mit szólnál egy randizhoz a büfében? A kórházi kávé pocsék, de legalább megismerhetsz.
Mindig is tudtam, hogy az olaszok lazák, de azt nem sejtettem, hogy ennyire. Mégsem idegesített ez annyira, hogy helyette elmenjek úszni.



Nem megy az alvás, ezt már harmadjára tapasztalom. Előző éjszaka is nagyon szenvedtem, ezért csúsztam el a reggeli teendőimmel. A szívem elégtelenségeit már képes vagyok semmibe venni, de éjjel kettő tájékában nem szokása felcsúszni a torkomba. Fel kell ülnöm, és letörölnöm a homlokomról az izzadtságot. És akkor meghallom.
A sikításba beleremeghet az épület, talán az azt megelőző hullacsend miatt. Finoman megugrok a hangra, és ahelyett, hogy bebújnék a takaróm alá, elhitetve magammal, hogy a túl sok horrorfilm miatt képzelődök, ösztönösen kirohanok a folyosóra. Nem csak én, még pár értetlen, álmos alak feltűnik a hosszú fehér hálóruhában, mezitláb. Avagy, ahogyan én is. Lehet az éberségem miatt, de én vagyok abban az állapotban, hogy nekilóduljak az irányba, amerre hallani véltem a visítást. Egyetlen ajtó van nyitva és csak abban a szobában ég a lámpa. Minden sejtem tiltakozik, hogy benézzek, mégis megteszem. Az ember vonzódik a rejtélyek felé, de talán hibázik vele. Ahogy én is hibázok.
A földön vértócsa lesz egyre nagyobb, a bent lévő idős hölgy pedig ennek szemmel láthatólag nagyon örül. Harsányan kacarászik a saját belsőszerveinek látványára. Nem zavarja a fájdalom, mintha csak élvezné, farkasvigyorral fűszerezett arcát felém fordítja. Közeledni kezd, én pedig ezzel egyetemben hátrálni, de mögöttem fal van. Megáll közvetlen előttem, érzem a leheletét, a vér fémes szagát, de nem ér hozzám.
- Látod? - nyekergi ki, míg a bal kezére helyezi a saját hasából lógó bélkacsot, hogy aztán megsimogathassa az arcomat. - Te is pontosan így fogod végezni.
A semmiből kerül elő egy baseball ütő, és tünteti el előlem az eltorzult pofát. Immár rám is vér kerül, a merénylő nem kímélte az áldozatát.
Én pedig ebben a pillanatban hányom el magam. A körém gyűlő embereket eddig észre sem vettem, csak amikor hasonló hangfoszlányokat kapok el fél füllel. De mielőtt elájulhatnék, felkaparnak a földről, ahova lecsúsztam, és elkezdenek vonszolni. 

2017. március 16., csütörtök

01. Betegnek nyilvánítva




A mesélő: Robin


Nem búcsúztam el a szüleimtől. Nem is igazán bánom, ha megtettem volna, olybá' tűnne, mintha soha többet nem látnám őket. Ám ez csak egy jó hosszú nyaralásnak tűnik a szememben, főleg amikor leszállok, és meglátom a rengeteg különböző korú embert a várakozóban. Gondolom nem egy helikopterrel fognak minket vinni.
A bőröndömet leadom az arra kijelölt helyen, csak egy kisebb hátizsák marad nálam. A felszálláshoz való várakozás közben megkérdezik a nevem, és mikor elárulom a férfinek, kedves mosollyal az ajkain a gépemhez vezet. Gyorsan hátranézek a világra, amit magam mögött tervezek hagyni. Elbambulok egy percre, egy kéz ébreszt fel, ami a vállamra telepedik.
- Sokkal jobb világba kerül, kisasszony - próbál biztatni a pasas az elindulásra. Nem válaszolok neki, mindössze egy apró bólintást engedek meg magamnak, aztán követem is a végezetem felé.
Nagy kislány vagyok már, jól bírom a rázkódást, a több órás vonatúttal sem voltak különösebben problémáim, épp ezért alszom végig a repülést is. A fülhallgatóm szüntelenül tömi belém Led Zeppelint, én pedig örömmel fogadom a zenejátékot. Fel kell ébreszteni leszálláskor, meg kell dörgölöm a szemem, hogy a kókadtságom miatt ne maradjak le az élményről, mert nem szabad.
Már messziről is gyönyörű. A leszállópálya láthatólag el van kerítve a többi résztől, ahogy a lábunk talajt ér, máris invitálva vagyunk a sétára, méghozzá egy víz alatti alagútrendszerbe. A legelöl sétáló nő elmondása szerint ez sokkal látványosabb megoldás volt egy egyszerű hídnál. Nem tagadom meg a szavait, de valószínűleg drágább is. Ki öl ennyi pénzt egy szanatóriumba? Mindenesetre nem panaszkodom, csak nagyra nyílt szemekkel figyelem a mellettem elterülő éjfekete vizet, melyből néha elő-előbukkan egy-egy hal. Nem sok mindent látok annak ellenére, hogy mennyire koncentrálok, az úszó állatokon kívül néhány nagyon furcsa formájú kő is megmutatkozik.
Mivel éjszaka van, fent sem javulnak a körülmények, a lámpák is csak annyit mutatnak, amennyit a hatósugaruk megenged. Látom a kovácsoltvas kaput, a parkokat, a szökőkutat, amit megkerülünk, és ahogy közelebb érünk, világosság válik, hogy a "kórház" olyan, mint egy középkori várkastély. Talán az is, restaurált állapotban. Az előcsarnok immár teljes pompájában tárul elénk, az én egyszerű, szegény felfogású elmém fel sem bír dolgozni ekkora luxust. Görcsösen markolom a bőröndömet, amit rögtön leszállás után kaptunk vissza.
- Robin Blair White - hallom meg a nevem. Nahát, kifejezetten gyorsan végigszaladtunk az ABC-n. A körülöttünk összegyűlt tömeg is lassan oszladozni kezdett, gondolom az ittlakók csak megállapították, hogy újabb adag friss és kevésbé friss hús érkezett.
Átveszem a kulcsom, kapok eligazítást a szobámhoz, és el is indulok a elfedezőútra. Megmászok egy emeletet, és már épp nyitnám ki az ajtót, amikor csúnyán megzavarnak. Méghozzá elég durva módon. Vékony testem elkenődik a padlón, rosszallóan vonom össze a szemöldököm és nézek fel a mellettem álló fiúra. Az első, ami megfog, az a szeme. Aztán kinyitja a száját, és szertefoszlik az enyhe, hirtelen fellobbanó szimpátia.
- Szia, sietek, ha megbocsájtasz - lép át, és indul tovább futkorászni, de megtorpan és még visszanéz rám. - Jé, te nem is vagy olyan öreg.
Valahogy így kezdődött az ismeretségem Shawnal. 

2017. március 14., kedd

00. Bevezető

Poveglia

Mert a történelem ismétli önmagát.

(A történetet a Viharsziget és Az egészség ellenszere c. film ihlette.)

Hogy jutottunk el idáig?

2121-et írunk, és a félelem egyre nagyobb a világban. A nyersanyagok fogynak, az energia kimerülőben, és lassan eljutunk oda, hogy csak a tökéletesek maradhatnak életben. Azt mondják, a modern ember sokkal civilizáltabb, mint mondjuk a középkori változata. Mert akkor olyan mocskos volt minden - gyilkoltak, raboltak, kínoztak. Miért, a mai ember nem ezt teszi? Nem pusztít el ösztönösen mindent, amitől fél, vagy félhet a jövőben? Nem akarja megszabadítani magát a selejtektől? De, nagyon sokáig ezt csinálta, az orvosok sorban kapcsolták le az éltetőgépeket, kevertek mérget a testileg fogyatékosok italába, és vették rá a pszichiátrián a betegeket, hogy öngyilkosságba sodorják magukat. Csak egy idő után már olyan feltűnően, hogy a jogokat védő szervezetek is felkapták rá a fejüket. Más megoldáshoz kellett folyamodni, és a világ nagy vezetői pedig összeültek megbeszélni, most mi legyen. Egészen érdekes megoldás született.
Nem sokan hallottak az Olaszországban található Poveglia szigetről. Több száz évvel ezelőtt elég sok minden történt itt; az egykor virágzó hely először a pestissel fertőzött emberek börtöne lett, majd egy elmegyógyintézet kegyetlen orvosa kísérletezett ártatlan betegein - saját elmondása szerint tudományos célokból. De ez a múlt, itt az idő, hogy valami "egészen más" vegye kezdetét ezen a borzalmas helyen. Felépült egy úgynevezett Rehabilitációs központ. Ide azok a fizikai és szellemileg sérült emberek kerülnek, akiknek a szindrómái túlmutatnak a normálison, úgymond, kezelhetetlenek, és már nem bírják elviselni mások megvető tekintetét egy normális kórházban. Az ide jutás gyanúsan egyszerű, ki kell mindössze tölteni egy jó hosszú jelentkezési lapot, és várni, mi a válasz rá. A betegek azután repülővel érkeznek a szigetre, és reményekkel egy boldogabb élet felé. De ahogy telik az idő, nekik is rá kell jönniük, hogy a Mennyország helyett a Pokolba kerültek.